Úgy gondolom mások is vannak úgy vele, hogy bizonyos gyerek- esetleg tinédzserkori emlékek hatására vissza-visszatérnek, vagy visszatérnének adott helyekre. Kis hazánk tele van csodás tájakkal, amelyek bejárása, felfedezése számomra mindig remek élményekkel jár. Valamiért mégis a Bükk az a tájegység, ahova rendszeresen visszatérek hol családommal, hol barátokkal egy kis túrázásra.
Ennek minden valószínűség szerint az lehet az oka, hogy alföldi gyerekként maradandó élményekkel gazdagodtam, amikor anno a 80-as évek második felében, majd a 90-es évek elején szüleimmel, több alkalommal is Szilvásvárad környékén töltöttünk néhány nyári hetet. A táj szépsége, az erdők, a hegyek, a hegyi patakok mindig is lenyűgöztek.
Ilyen volt gyerekkori énemnek a Szarvaskő fölé magasodó hegy, és Bél-kő is. Előbbit azóta már több alakalommal is megjártuk, felnőttként fura volt megtapasztalni, hogy egy viszonylag rövid túra után már fent is vagyunk a várromnál.
Bél-kővel azonban más a helyzet. Az ember Szilvásváradra menet rendszeresen látja a lecsupaszított hegyoldalt, amelynek méretei – még egyszer leírom – egy alföldi ember számára, igencsak tetszetősek. A legutóbbi bükki kirándulásunk során barátainkkal megegyeztünk, hogy a következő túránk alkalmával meg kell másszuk a Bélapátfalva melletti bércet.
Az alkalom az idei őszi szünetben jött hát el.
Kis csapatunkkal, amelyben a legifjabb 6, a legidősebb 60 éves volt, a Bélapátfalván tett rövid „keringőzést” követően az apátság előtti részen parkoltuk le autóinkat. A térképen a 
jelzést követve meg is indultunk. Barátainkkal tett túráink során már-már természetes, hogy a megmászni kívánt csúcs vagy kilátó elérése előtt még minimum két hegyen át kell verekednünk magunkat, ám az igazán furcsa volt, hogy a célba vett 815 méteren fekvő Bél-kőhöz induló út homlokegyenest az ellenkező irányba visz.
A túra maga elsőre nem tűnik nehéznek, főleg, mert jelentős részén betonozott úton haladhatunk, ez a Bél-kő tanösvény. Az őszi erdő csodálatos, ráadásul ez a hegy talán nem vonz annyi kirándulót, mint a felkapottabb helyek – alig találkoztunk más túrázókkal, így az erdő csendje és békéje valósággal kézzel fogható. A betonozott út csalóka, hiszen a folyamatos emelkedés és a jókora kerülő bizony igénybe veszi a sík területhez szokott lábakat. A János-hegy majd a Vasbánya-oldal igazán remek látnivalókat tartogat, majd az út kb. 2/3-nál a jel végre bevitt bennünket az erdőbe és a jelzésen haladtunk tovább a Kálmán-hegyi úton. Itt már volt lejtmenet is, ám a csúcs meghódításához ismét felfelé kellett kapaszkodnunk.
A tanösvényen jelzett pihenők és információs táblák kifejezetten hasznosnak bizonyultak, ám az utolsó állomásra, a Bél-kő nyakba érvén némi tanácstalanság lett úrrá a csapaton. A jelzés jobbra, Szilvásvárad felé mutat, ám mi az egykori kőbánya tetejére szerettünk volna feljutni. Az elágazásnál azonban sem tábla, sem kilátás nem várt bennünket, így elő kellett venni a régi jó papír alapú térképet, amely a balra vezető ösvény végén mutatott kilátási pontot. Jelzés ugyan nem volt, de az eltévedés esélye kicsinek látszott, így nekivágtunk. Némi további séta egy sűrűbb erdős részen, majd egy kettéágazó ösvény… egyenesen folytattuk tovább még néhány 10 métert és akkor egyszer csak „elfogyott” az erdő, kinyílt a táj és elakadt a lélegzet.
Valami elképesztően gyönyörű kilátás tárult a szemünk elé, alattunk a már 2002-ben elhagyott kőbányával, az erdővel, és Bélapátfalvával. A környező magaslatokat, a többi települést, a távolban magasodó Kékestetőt és a Markazi víztározót mesebeli hangulatúra festette az őszi napfény. Miután kigyönyörködtük magunkat a tájban és komótosan elfogyasztottuk a szendvicseinket, visszafelé indultunk. Kíváncsiságból az előző elágazáshoz visszatértem, és néhány méter után Bél-kő tényleges tetején találtam magam. A látvány ugyanolyan lenyűgöző volt, mint néhány perccel korábban, még egy, a tériszonya határait rendszeresen feszegető embernek is.
A visszaút elvileg mindig gyorsabb, a közel 8 km-es táv annak ellenére fárasztó volt, hogy az út jelentős részét lejtmenetben tettük meg. Igazán szerencsénk volt, mivel az apátsághoz visszaérve eredt el csak az eső. Végül a lépésszámláló 16 km-nél állt meg, így aztán igazán jól esett a bogácsi bázisunkra való visszatéréskor a sarki cukrászdában egy marlenka és egy forró csoki.
Bél-kő megmászása egy igazán tartalmas, látnivalókkal teli túra. Az október végi erdő és a kedvező időjárás igazán emlékezetessé tette ezt a kirándulást. A Bükkben töltött 5 nap egyik csúcspontjaként emlegetjük Bél-kőt, és már most elhatároztunk: jövőre sem hagyjuk ki!
R. B.
