Elértünk a harmadik és egyben utolsó részhez a márciusi Magas-Tátra kaland kapcsán. Ezen a reggelen verőfényes napsütésre ébredtünk, csiripeltek a madarak és egészen szürreális tavaszi hangulatban hagytuk el a szállást.
Persze március van, így ez inkább normális mint szürreális, de hamar eszünkbe jutott ahogy előző nap a hidegben küzdöttük fel magunkat a csúcsra, és valahogy életidegen volt ez a kellemes napsütés.
Ezt gyorsan szemléltetem is. Ez volt a kilátás az ablakunkból szombaton:
Ez pedig vasárnap:
A két fotó között pontosan 24 óra telt el.
Na de térjünk vissza a túrához. Erre a napra egy kellemes, menedékházzal összekötött túrát terveztek nekünk. Úti cél a Lengyel-Öt-tavi menedékház (1672 m). A parkolóban leraktuk az autókat, majd gyalogosan indultunk el a túra kezdő pontjára.
Az előző nap használt hágóvas itt már nem volt velünk, habár az út első részén még nagyon hasznos lett volna, itt ugyanis egy jégpáncéllá fagyott ösvényen kaptattunk fel. Szerencsére ez nem volt hosszú szakasz és ezután ismét visszatérhettünk abba a mesevilágba amit csak a hegyek között találhat meg az ember.
A túra alapjában nézve nem volt túlságosan megterhelő, egy kivételt jelentett ez alól a menedékház előtti emelkedő. Ez a kaptató közel nem volt olyan hosszú mint ami a Gáspár-csúcsra vitt fel, viszont jóval meredekebbnek bizonyult (Mr. Hegyi Ember expert térkép olvasási képességei szerint 220 méter szintet tettünk meg 370 méter hosszan). Más szavakkal: gond nélkül meg tudtam volna nyalni az előttem túrázó bokáját, és még csak le sem kellett volna hajolnom. Soha nem voltam még ilyen hálás azért, hogy nálam volt a túrabotom. Soha.
Egyikünk sem tudja pontosan mennyi időt töltöttünk el az emelkedőn való feljutással. Lehetett 15 perc, de akár másfél óra is, mindenesetre amikor fent voltunk a tónál – legalább is ahol gondoljuk, hogy a tó volt, hiszen a hó miatt nem láttuk – rekord sebességgel vetettük magunkat a menedékházhoz, hogy egy jó tea-szendvics kombóval jutalmazzuk meg magunkat.
Aggodalmam viszont ezután kezdődött, mert még le is kellett jutni azon az emelkedőn és pont elég megcsúszó túrázót láttam felfelé jövet ahhoz, hogy elbizonytalanodjak saját képességeimet illetően. Tartottam attól, hogy kicsúszik a lábam és nem fogok tudni elég gyorsan megkapaszkodni.
És ez így is lett.
Nagyjából a harmadik lépés után már a hátsómon csúszva szánkóztam lefelé, egészen a lejtő végéig. Amikor végre megálltam egy kedves lengyel turistával köszöntöttük egymást, aki gratulált tempós lejövetelemhez én pedig egy mentális pacsival jutalmaztam magam azért, hogy milyen ügyesen kormányoztam csúszás közben a túrabotommal, és nem mellesleg, hogy sikerült olyan nadrágot válasszak, ami nem ázik át.
Szerencsére a menedékházban vásárolt úti-sör nem az én táskámban volt, így azt is gond nélkül el tudtuk fogyasztani a hazaúton.
Innen már a megszokott úton sétáltunk vissza az autókhoz, ahol elköszöntünk túratársainktól és a Wanderwell munkatársaitól (akiknek ezúton is még egyszer köszönjük a remek túrát) és kicsit fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagodva indultunk vissza Budapestre.
