Néhány hónap kényszerpihenő után (amiről később szeretnénk bővebben írni) végre ismét lehetőségünk adódott arra, hogy felvegyük a túrabakancsokat és egy új kalandot keressünk magunknak. Idén rendhagyó módon azonban nem a környező hegyek meghódítása volt a cél: egészen Grúziáig (Georgia) repültünk, ahol a Kaukázus hegyvonulatai között túráztunk egy jót.
Mit kell tudni a Kaukázusról?
A Kaukázus-hegység az Eurázsiai-hegységrendszer részét képezi, ami egészen a Pireneusokkal kezdődik és a Himalájáig tart, érintve közben az Alpok és a Kárpátok hegyvonulatait. Két különálló egység alkotja: a Kis-Kaukázus és a Nagy-Kaukázus. A hegység a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger között terül el és általában Európa délkeleti határaként tartják számon.
A hegységen több ország is osztozik, ezek közül talán a leginkább közismert Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán, de Oroszországban és Törökországban is megjelennek a hegynek egyes vonulatai.
A Kaukázus legmagasabb pontja az Elbrusz, ami Oroszország területén található és 5642 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, de ezen kívül több csúcsa is meghaladja az 5000 métert (ilyen például a Grúzia területén fekvő Kazbek a maga 5047 méterével), így sok remek kihívást találhat magának a felkészült túrázó.
Miért éppen a Kaukázust választottuk?
Európában a túrázás egyre nagyobb sikerre tett szert, ami alapvetően egy szuper dolog, hiszen ez azt jelenti, hogy egyre többen mennek ki a természetbe. A hátránya természetesen pedig az, hogy egyre nagyobb tömegekkel találkozunk mind az Alpokban, mind a kedvenc hegységünkben, a Magas-Tátrában. Ezúttal szerettünk volna egy picit elszigeteltebb, számunkra még ismeretlen helyet felfedezni, és így döntöttünk a Kaukázus mellett.
Korábbi cikkekben már meséltük, hogy néha szeretjük igénybe venni utazási iroda segítségét a szervezésben, és (főleg időhiány miatt) most is ezt tettük. A Wanderwell által szervezett “Kaukázus mélyén” túrára csatlakoztunk be, és egyértelműen kijelenthetjük, hogy most sem csalódtunk bennük. A szervezés szuper volt, a csapat valami nagyszerű, a túravezetőink pedig profik és felkészültek. Ezúton is szeretnénk megköszönni nekik mindent. 🙂
Túra a Kaukázusban
A bevezetés után pedig beszéljünk egy picit magáról a túráról. Összesen egy hetet töltöttünk Grúziában, ebből 1-1 napot elvett az érkezés a túra kezdőpontjára és a távozás annak végpontjáról. Maga a túra 4 napos volt, mely idő alatt egy vándortúra keretein belül fedeztük fel a hegységet. Ennek kiindulópontja egy Dartlo nevű kis hegyi település, a végpont pedig Shatili volt.
Ami a számokat illeti: a túra összesen 64,6 km hosszú volt, ami alatt 3088 métert emelkedtünk szintben és 3464 métert ereszkedtünk lefelé. Ezt a távot osztottuk el négy napra, aminek következtében voltak könnyebb napok (például az első, bemelegítő nap) és nehezebb napok (amikor megmásztuk az Atsunta-hágót).
A napirend
Szombat reggel érkeztünk Kutaiszibe, innen busszal utaztunk át Tbiliszibe ahol volt lehetőségünk lerakni azokat a dolgainkat, amikre nem volt szükség a túrához. Terepjárókba szálltunk és elindultunk a Kaukázus irányába. Tbilisziből Dartloba a nettó menetidő kb. 6 óra, de megállókkal, ebédszünettel és pénzváltásra szánt kitérővel az utazás bőven elérte a 8 órát is. Terepjárót egyébként Tbilisziben lehet bérelni, legegyszerűbben egy helyi utazási irodán keresztül, de megfelelő grúz (vagy orosz) nyelvtudással akár közvetlen a terepjárósokkal is ki lehet fogni egy jó üzletet.
Dartloban egy finom grúz vacsorával (és tényleg finom, nagyon szeretjük a helyi konyhát) és helyi borral ünnepeltük megérkezésünket, és aludtunk egy jót (itt még ágyakban), hogy másnap kipihenten és energiával feltöltve vágjunk neki a hegyeknek. Indulás előtt még felsétáltunk a Dartlo felett elterülő, kis romos településre (Kvavlo), majd nagyjából dél körül felvettük a hátizsákokat és elkezdtük vándorlásunkat. Útközben több elhagyott, vagy félig romos települést is láttunk, ami egyrészt nagyon egyedi panorámát eredményezett, másrészt szörnyű volt látni, hogy milyen sok épületet hagytak itt az enyészetnek.
Túrázás szempontjából ez egy könnyebb nap volt, összesen 410 méteres szintemelkedést kellett letudni, de pont tökéletes volt arra, hogy megszokjuk a hátunkon cipelt súlyt (ami a négy napi cucc + minden ami a sátorozáshoz kell), és legyen lehetőség ismerkedni új túratársainkkal. Parsmában tartottunk egy nagyobb pihenőt, ahol helyi sörrel tudtuk oltani a szomjunkat (és mint minden túra közben, most is rettenetesen jól esett egy doboz hideg sör), majd elindultunk Girevi felé. Itt a település határában vertük fel sátrunkat az első kint töltött éjszakára. Megfürödtünk a szomszédos patakban majd vacsoráztunk egy jót a helyi vendégházban. Végezetül pedig ismét jóféle házi borral és csacsával (ez egy grúz törkölypárlat, grúzul ჭაჭა) öblítettük le az út porát.
Lefekvés előtt még picit gyönyörködtünk a csillagos égben, ugyanis itt fényszennyezés hiányában elképesztően szép látványt nyújtott az éjszakai égbolt (a telihold ellenére is). Hullócsillagokat sajnos nem láttunk, de összességében egy remek estét zártunk és az egész napos kaland után gyorsan elnyomott az álom miután bebújtunk a hálózsákokba.
Másnap a reggeli már a gázfőzőn elkészült zabkása volt gyümölcsökkel és magvakkal. A fullos élmény érdekében teával és kávéval is készültünk. Gyönyörködtünk a nap első fényeiben, majd miután megreggeliztünk összeszedtük a sátrat. Pont jókor végeztünk az elpakolással, mert ezen a ponton jelent meg az ügyeletes tehéncsorda is a réten arra várva, hogy átengedjük nekik a terepet a napi legelészésre.
Relatíve korán szerettünk volna indulni, de itt még volt egy kis teendőnk, ugyanis az orosz határ közelsége miatt a határőrségen még regisztrálni kellett magunkat. Ez összességben annyit tett, hogy az útleveleinkkel átsétáltunk a határőrök sátrába, kitöltöttük a kapott dokumentumot (amiben nyilatkoztunk, hogy nem, nem cipelünk fegyvert magunkkal) majd mehettünk is tovább a dolgunkra. Útközben még párszor találkoztunk a határőrökkel akiknek több alkalommal is meg kellett mutatni útleveleinket, de ezt leszámítva mindenféle atrocitásról mentesen telt a túra.
Girevi határáig nagyjából jól kitaposott, terepjárók által is használt ösvényen jöttünk, miután azonban elhagytuk a települést már ténylegesen bevetettük magunkat a hegyek közé. Szűk csapásokon sétáltunk, ahol néha tehéncsordákkal, birkanyájakkal és lovas csapatokkal előzgettük egymást. Itt érdemes kiemelni, hogy a környékre jellemző nagy volumenű állattartás elég sokat kellett a lábunk elé nézni, mert szinte minden második lépésünk “aknába” vezetett volna. Ez mondjuk a túra első két napján érdekelt még minket, utána már csak annyi volt a kitétel, hogy ha bele is lépsz “lehetőleg ne legyen friss”. A többi úgyis lekopik amikor átgázolunk a következő patakon.
Mint az első napon, itt is főleg a patak vonzáskörzetében túráztunk, bár itt már többször emelkedtünk magasra és néha egészen messze keveredtünk a parttól. Összességében azonban nagy áldás volt a víz jelenléte a környéken, ugyanis napközben simán 30-35 fokos hőségben túráztunk (ez hűlt le éjszakára 5-10 fokra, de volt, ahol még alacsonyabbra). Ezen a napon már 978 méteres magasságot küzdöttünk le 14,2 km alatt. Itt már jobban elkezdtük érezni a táskáink súlyát és azt, hogy a meleg és a hatalmas teher a hátunkon mennyire meg tud nehezíteni, egy alapvetően könnyen teljesíthető túrát. Ennek ellenére panaszra nem volt okunk, szépen beértünk az esti táborhelyre ami a Kvakhidi-rét volt. Itt már egyre nomádabbak voltak a körülmények, nem volt vendégház a környéken (de sört azért itt is lehetett kapni) és az egy főre jutó tehéntrágyák száma is megnövekedett, de a sátorból elénk táruló látvány mind a napfelkelte mind a naplemente során kárpótolt mindenért.
Itt már a vacsora is a gázfőzőn készült, a kis csomagméret és a lehető legnagyobb tápérték érdekében liofilizált ételeket szereztünk be magunknak, amiből egy egészen finom vacsorát sikerült prezentálni. Este még megnéztük ahogy a tehéncsorda a táborunkon keresztül visszavonul éjszakai alvóhelyére, majd lassan de biztosan elnyomott minket is az álom.
Másnap, a túra harmadik napján korán jött a reggel. 5 órakor keltünk, hogy 7 órakor el tudjunk indulni, ugyanis a legnagyobb fizikai erőnlétet igénylő napunk következett. Az előttünk álló túra összesen 16,8 km hosszú volt amin 1400 méter szintet kellet leküzdeni felfelé és 1170 métert lefelé. A túránk legmagasabb pontja pedig a 3460 méter magasan elterülő Atsunta-hágó.
Nagyon vártuk ezt a napot, ugyanis ez volt az első túránk, ahol 3000 méter felett túráztunk, és nagyon kíváncsiak voltunk az élményre. De nem a hágó volt az egyetlen kihívás amit a nap tartogatott. Egyrészt a meleg itt is kemény volt, a 35 fok ezen a napon is simán megvolt. Az egyik legnagyobb patakot is ezen a napon kellett átgázolni – itt már nem is tudtunk a bakancsokban átsétálni. A patak partján levetettük a bakancsokat amit egy kecses mozdulattal átdobtunk a túloldalra (és idegeskedtünk, nehogy a patakban landoljanak), majd a túrabotok segítségével papucsban, szandálban vagy mezítláb mentünk át a patakon. A sodrás iszonyatosan erős volt, a hideg víztől pedig szinte fájtak a felhevült lábaink, de összességben egy nagyon érdekes élmény volt – és a hideg víztől jobban fel is ébredtünk mint az előzetesen elkészített instant kávétól.
Külön érdekes volt, hogy 3000 méter magasan még milyen sok zöldet láttunk. Mivel legtöbbször a Magas-Tátrában túrázunk amikor magashegységbe tévedünk, a szemünk valahogy hozzászokott ahhoz, hogy 2000 méter felett főleg a sziklák uralkodnak. Itt 2800 méteren még rengeteg virágot és egyéb növényt láttunk, de 3000 méter magasan is bőven voltak még füves részek. Talán csak az utolsó 300 méter szinten kellett kopár kövek között túrázni, de itt a kövek mellett már a hófoltok is belátható távolságon belül kerültek.
A hágó meghódítása nem volt egyszerű feladat, de teljes mértékben megérte. Csodaszép kilátás tárult elénk, nem mellesleg az érzés amikor végre teljesíted az előtted álló kihívást mindig eufóriával tölt el mindkettőnket. A hágón ebédeltünk egy gyorsat, elkészültek a kötelező fotók majd elkezdtük több mint 1000 méteres ereszkedésünket. A szint nagyobb részét itt relatíve rövid távon le is tudtuk (amit a térdünk alacsonyra értékelt), viszont ezután egy igazán kellemes túra következett, ahol végig tudtunk gyönyörködni a körülöttünk lévő hegyekben.
Többször is tartottunk kisebb-nagyobb pihenőket, hogy ki tudjuk élvezni a hegység által nyújtott szépségeket, így végül 7 óra magasságában érkeztünk meg következő táborhelyünkre, a Khidotani-gerincre. A négy nap alatt ez volt a legmagasabban fekvő sátorhelyünk (2000 méter felett), és itt is volt a leghidegebb az éjszaka. Sört persze itt is lehetett szerezni, bár minél magasabbra ment az ember a sör ára is úgy csúszott fel, de ezen a ponton olyan jól esett, hogy még ez sem számított. A sör mellé előkerültek a hátizsákokból a pálinkás üvegek is, és a csapattal egy rögtönzött összejövetel keretein belül ünnepeltük meg a hágó meghódítását ami után különösen jól esett bebújni a hálózsákba egy pihentető alvásra.
Ezzel el is érkeztünk az utolsó túranapunkhoz. Reggel a környékben legelésző lovakra és tehenekre ébredtünk. Furcsa volt, hogy bár már reggel van nem kezdett felmelegedni az idő, de hamar megtudtuk ennek az okát is. Éjszaka ugyanis bekebelezte egy hatalmas felhő a tábort ami nem engedte be a nap sugarait, így a reggeli zabkását még félig bebugyolálva főztük meg a gázfőzőn. Mire azonban összeraktuk a sátrat a felhő is lassan elkezdett felszakadozni és elterült előttünk a völgy, ahova aznapi túránk vezetett.
Itt már főleg lefelé meneteltünk, a szint számottevő részét most is egy rövid szakaszon tudtuk le, így a túra legnagyobb szakaszán egy könnyű, laza séta várt ránk. Ahogy közeledtünk a túránk végéhez egyre inkább kiszélesedett az út is, egyre gyakrabban akadtunk össze terepjárósokkal (volt aki felajánlotta azt is, hogy elvisz a következő faluba) és összességében egyre inkább érezhető volt az, ahogy a civilizáció lassan bekúszik a hegyek közé.
Délután érkeztünk Shatilibe ahol egy vendégház udvarán vertük fel a sátrakat. Természetesen itt is volt sör is, csacsa is, sőt, itt már zuhanyozni is tudtunk egyet (ami a hideg patak után kifejezetten főnyeremény volt). Vacsoráztunk egy jót és egy éjszakába nyúló beszélgetéssel és iszogatással zártuk le vándortúránkat.
Másnap egy szép nagy esőre keltünk, ami annyiban nehezítette meg a dolgokat, hogy a sátrat még félig vizesen kellett elcsomagolni. Reggeliztünk egy jót (még egy utolsó kör zabkását) majd megnéztük a Shatili településen található erődöt. A reggeli nézelődés után pedig ismét terepjárókba ültünk és elindultunk vissza Tbiliszi felé. Utunk a grúz hadi úton keresztül vitt, így még volt lehetőségünk megállni megnézni az Ananuri erődöt.
Ennél az erődnél már voltunk amikor 2019-ben utaztunk erre és érdekes volt látni, mekkora volt a változás. Amikor legutóbb erre jártunk az erőd melletti víztározó szinte üres volt, most azonban tele volt vízzel. Ez sajnos nem az éghajlat pozitív változásának köszönhető, inkább annak, hogy az év egy más szakaszában jöttünk, de összességében jó volt látni a hatalmas elterülő vízterületet.
Este már Tbilisziben aludtunk (ágyban!!), vacsoráztunk egy jót, felfedeztük a helyi rock kocsmát (mind az egyet) és ismét beszélgetéssel zártuk az estét. Pénteken még volt lehetőségünk megnézni Tbiliszit, felfedezni a várost és ellátogatni egy fürdőbe, ahol a forró vízben próbáltuk életre kelteni enyhén viseltes lábainkat.
Zárszó
Ez volt a második utunk Grúziába. Korábban inkább a városokat fedeztük fel és a helyi gasztronómiába kóstoltunk bele, most pedig volt szerencsénk felfedezni a természeti kincseket. Mindkettőnket teljesen elvarázsolt az ország, az emberek és az egész atmoszféra ami ott van. Egyszerűen nem tudtunk betelni a hegyekkel, az érintetlen természeti kincsekkel és a finom grúz vacsorákkal.
Kihívásban persze bőven volt részünk. A napi túrákat mindenképpen nehezítette a táska cipelése, a pihenés pedig nem az igazi egy sátorban. A nappali forróság is extra nehézséget jelentett, az éjszakai lehűlés pedig ezután nagyon érezhető volt. Mindent összevetve azonban egy percig sem bántuk meg. Csodálatos élményben volt részünk, és már nagyon várjuk, hogy újra a Kaukázusban koptassuk a túrabakancsainkat!
